Ahogy Én megéltem Lélekutazásom:

Mikor átjutottam pár komolyabb önismereti leckén, megálltam és körbe-néztem. Csak akkor jöttem rá, hogy egy magaslati fennsíkon állok. Egy teraszon. Ráláttam a térségre és elibém tárult mindaz, amit úgy neveznék: domborzati látkép.

Mókásan hangzik, de csakugyan ez volt az a kép amely felvillant gondolatomban. Mindaz amit eddig tettem egy utazás volt a Földön. Még tudattalanul ugyan, de ezen az úton haladva megéltem a völgyek kényelmes szépségét és olykor a sötétben meghúzódó homályt; de a hegymenetben, kaptatókon felfele tartó, olykor könyörtelennek tűnő útszakaszt is.

Sőt! Láttam a "véget nem érő" köröket, melyeken újra és újra ugyanabban az irányban haladtam.... egy darabig. Sokáig. Innen már egyértelműen feltűnik a különváló útszakasz, és tudom, hogy ott lent a sűrűben milyen nehezen leltem rá. Emlékszem, volt mikor belecsúszva a gödörbe, meg kellett találnom a kapaszkodót... és amikor előttem a nagy szikla, még óriásibbnak tűnt mint amit el tudtam volna képzelni, úgy éreztem nem maradt bennem elég erő a folytatáshoz. Lelkem egésze tudta, hogy van tovább, de rám nehezedett az illúzió varázsa mely azt a látszatot keltette, hogy ennyi. 

De vettem egy mély lélegzetet és felcsendült bennem egy régi mondat: Olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogy.

Ma már tudom akkor mi vitt tovább.....Ezen a falon túl is van valami.

Képzeld el te is az utazásodat. Milyennek látod? Mi van körülötted? Jól nézd meg és fedezd fel, mennyi minden van már mögötted :)

A legcsodálatosabb érzés az volt, mikor az Ádám-csúcsot megjárva ráeszméltem, hogy a fizikai valóságomban is végig jártam lelki utazásomat.

5500 lépcsőfok volt felfele a sötétben, szótlan önnön magammal. 

Adjon neked erőt és motivációt...